A nemzet fogalmát, naponta használjuk, beépült a mindennapi szóhasználatba. Sokféle jelentést tulajdonítunk neki, és a világ bármennyire változik, ezt a fogalmat, mint magát a nemzetet, változatlan, homogén dolognak tartjuk. Pedig nem az. Dinamikusan változó, képlékeny dolog. Van, aki a nemzet, mint makro közösség létjogosultságát is megkérdőjelezi. A nemzet fogalmához kapcsolódó, nemzeti érdek, nemzeti egység kategóriák még vitatottabbak. A kérdésnek különös aktualitást ad Magyarországon az új nemzeti irányultságú Fidesz kormány, amelynek első intézkedése, a kettős állampolgárság indítványozása, majd törvénybe iktatása, amely azonnal feszültséget okozott a nacionalista szlovák kormánnyal. A várható konfliktusok, és az a nemzeti ébredés, ami hazánkban és a térségben lezajlott, szükségessé teszik azt, hogy definiáljuk, mit is jelent a nemzet fogalma számunkra, mit is kellene, hogy jelentsen a jövőben.
 A fogalom: A nemzet fogalom sokféle jelentést kapott az idők folyamán. Vérségi, nyelvi, állampolgársági, kulturális jelentéseket hordoz és mos össze. Nem lenne ez szükségszerű, de a fogalomhasználat már a kezdetektől zavaros. Ez súlyos problémákat is jelent, hiszen a kultúrnemzet felfogás, sok tekintetben ütközik az államnemzet felfogással. Míg az előbbi nyelvi, kulturális alapon mindenkit a nemzet tagjának tekint, addig az utóbbi az adott állam összes állampolgárát a nemzet tagjának tekinti, függetlenül a nyelvétől, kulturális hagyományától. Folyamatosan összemosódnak a nép és a nemzet fogalmai is. Erre jó példa az USA polgárainak nemzetként definiálása. Egy olyan országban, amelyet több nemzet alkot nehéz ezt a kategóriát alkalmazni olyan értelemben, mint az európai nemzeteknél szokás.
„Bármit jelentsen az amerikai nép fogalma, a szónak az eredeti értelmében nem nemzet. Az a gyakorlat, hogy az amerikaiakat nemzetnek nevezik és ily módon egyenlőségjelet tesznek az amerikaiak és a németek, a kínaiak, az angolok stb. közé, sok tudóst téves analógiákra csábított.
Igaz, hogy az amerikaiak büszkén nevezik magukat a „bevándoroltak nemzetének” az „olvasztótégely” tradíciója alapján, a közös eredet híján azonban nagyon nehéz - tulajdonképpen lehetetlen - az amerikaiak számára, hogy ösztönösen ugyanúgy értékeljék a nemzet eszméjét, mint a japánok, a bengáliak vagy a kikujuk.” Walker Connor
A nép, mint a politikai hatalom legfőbb forrása kínálja azt a megoldást, hogy egyenlőségjelet tegyünk a nép, az állam és a nemzet közé. Ez a megoldás sajátosan kötődik az elnyomó, homegenizáló nemzetállamhoz, amely sok rossz forrása volt a nemzetállamok fénykorában, a 20. században. Le kell szögeznem, hogy a nemzet, mint fogalom, nem mosható össze az állammal, és a néppel. A kultúrnemzet meghatározás alkalmas arra, hogy a nemzet mibenlétét leírja. A nyelv, a közös eredet, történelem és kultúra az, ami egy nemzetet meghatároz. Nagyon csekély azon nemzetek száma, amelyeknek határai egybe esnek az általuk birtokolt állam határaival. Mi több, talán ilyen nincs is. Még az olyan homogén országok, mint Japán vagy éppen Magyarország sem mondhatják ezt, hiszen rengeteg kivándorló japán és határon kívülre került magyar vallja magát a nemzetéhez tartozónak, holott más országban él. A globalizálódó világ körülményei között, ez a fogalom át kell, hogy értékelődjön. Tudomásul kell vennünk, hogy a mai nemzet fogalom többet jelent, és egyben kevesebbet, mint a nemzetállam kereteit birtokló nemzet felfogás. A folyamatosnak tekinthető migráció lerombolja azt a paradigmát, ami a nemzetek létét a nemzetállamok sajátos viszonyaihoz kötötte. Érdemes átgondolni itt a katalán nemzet helyzetét. Nemzetállamuk nincs, mégis rendelkeznek saját a nemzeti léthez szükséges intézményekkel, gazdasági alapokkal. Tehát a nemzeti lét ma már nem feltétlenül igényli a saját nemzetállamot.
Mi alapít és tart össze egy nemzete?: Ha az eddig felvázolt fogalmi kört vizsgáljuk, akkor felvetődik a kérdés, hogy kik alkotnak egy nemzetet, milyen kritériumok alapján, egyáltalán miért jön létre, miért szükséges a nemzet az egyén számára. Ahogy Renan mondja: „A nemzet léte, naponkénti népszavazás.” Ez a magyar nemzet esetében különösen érdekes felvetés, hiszen 2004-ben a nemzet léte ellen szavaztunk eszerint, azaz csúnyán kifejezve „öntrianont” hajtottunk végre. Ez egy nyilvánvalóan természetellenes állapot, amely manapság számolódott fel, a kettős állampolgárság intézményével. Visszatérve eredeti témámhoz, azt állítom egy nemzet léte legkevésbé a múltjától függ, nem is ez egy nemzet életre hívásának alapja. Nem nyelvi probléma, hiszen ha az lenne, az amerikai kontinens térképén csupán 3-4 országot látnánk. Ugyanez igaz a vérségi kötelékre is. De akkor mi lehet azaz erő, ami összetart egy ekkora közösséget? Nem más, mint a jövő. Ortega y Gasset így írja ezt le: „Akár akarjuk, akár nem, az emberi élet valami jövőbeli dologgal való szüntelen foglalatosság. Egy adott pillanatban, mindig a következő pillanattal foglalkozunk. Ezért az élet mindig szakadatlan, megállás nélküli cselekvés.” Tehát, ha nemzetről beszélünk, akkor a jövőről kell beszélnünk, mert a nemzetet alkotó emberek, a jobb jövő reményében csatlakoznak egy nemzethez. Azaz, ahogy Renan írja: „A nemzet a jövő nagyszerű programja.” Elszakadva a kicsit fellengzős kijelentéstől, láthatjuk, hogy mély igazság húzódik meg ezekben a mondatokban. Miért is alapítanának meg, és adott esetben áldoznák életüket emberek valami olyanért, aminek nincs jövője? Látható, a bukott államok esetében, hogy azok a nemzetkísérletek, amelyeknek nincs jó „terve” a jövőre szükségszerűen elbuknak. Ilyen esetekre jó példának tekinthetők felbomló államok, például Jugoszlávia, Szovjetunió, amelyek tekinthetők elvetélt nemzetalapítási kísérleteknek is. Adódik a kérdés, ha van jó terv, amely a jövőbe mutat, akkor miért kell a múlt? A történelem, kohéziós erő. Ahol nincs elég dicső, ott gyártanak a közösségnek megfelelőt. Erre jó példa Románia születése, ahol a tudományosság teljes ignorálásával sikerült kapcsot találni a Római Birodalomhoz, vagy Szlovákia esetében sikerült Cirillt és Metódot oda vándoroltatni, ahol nem is járt. Tehát a múlt nagy segítség az identitás erősítésére, de semmiképpen nem oka egy nemzet kialakulásának. A magyar nemzet is egy nagyszabású terv szülötte, a Reformkoré, a magyar modernizációé. Tehát, ha ma megvizsgáljuk egy adott nemzet helyzetét, akkor ezt a tervet kell megvizsgálnunk, mert az a kohéziós erő az, ami megmutatja az erejét. Ha nincs használható terv, nemzet sincs előbb-utóbb. Ennek jó példái szintén az olyan államok, amelyek felbomlottak, mert megszűnt a közös kohézió, ami az államon belül élőket a közös tervhez kötötte. Új tervek születtek. Lásd Szovjetunió, ahol született egy orosz terv, egy ukrán terv, a nagy közös jövőkép helyett. Ebben az esetben azt is láthatjuk, hogy önmagában a dicső történelem mit sem ér, hiszen a dicsőséges szovjet múlt cseppet sem tudta felülírni azt a jövőtlenséget, amit az összeomló társadalmi struktúrák vetítettek a polgárok elé, és még olyan államok, mint Belorusszia is saját útra léptek, amelynek népe sem nyelvileg, sem kulturálisan nem ütött el jelentősen az orosztól. Jugoszlávia még döbbenetesebb példa ugyanerre.
Posztmodern nemzet politika: A globalizáció, alapjaiban rengeti meg a 19.-20. században keletkezett nemzeteket. Azok a tervek, amelyek a jövőről szólnak, már nem saját tervek, hanem más nemzetekkel közös tervrendszerek. Nincs önálló út, csak önállóbb. Csak a mérték a kérdés. Ha megvizsgáljuk a mai nemzetállamokat, azok jelentősen megváltoztak. Egy nemzetnek ma a nemzetközi szervezetekben való részvétel, a versenyképesség, a jó propaganda, és az ezekből fakadó ismertség, elismertség az, ami a túlélést jelenti. Illeszkedni kell a globalizált világ kihívásaihoz. Az a klasszikus központosított nemzetállam modell, amelynek legitimitását a jóléti állam adja, fenntarthatatlan. Castells hálózati állama az új modell, amely egy modern nemzetpolitika alapját képezheti. Mivel a nemzetek többsége vagy nem rendelkezik saját állammal, vagy kiterjedésük nem azonos államuk határával, ezért a kultúrnemzet koncepció lehet a másik komponense ennek az új nemzetpolitikának. Nagyon fontos, hogy meglássa minden politikai elit a saját nemzetének hálózati nemzetté alakításában a lehetőséget. A már emlegetett jövő építő tervet, pedig eszerint kell kidolgoznia. Túl kell lépni azon az alapvető tévedésen, ami a közelmúlt gondolkodását jellemzi, mégpedig azon, hogy a nemzetietlenedés a kibontakozás a globalizáció útja. Ez természetesen nem igaz, bár a nemzetközi folyamatok, olykor mintha ezt a tézist igazolták volna. Ez persze csak egy célzatosan eltorzított látásmód miatt volt lehetséges, hiszen, ha megnézzük, azok az országok illeszkedtek be jól a globális gazdaságba, amelyek nemzeti érdekeiket egy pillanatig sem adták fel. Igaz ez olyan kicsiny országokra is, mint Finnország, de igaz az olyan óriásokra is, mint Kína. A globalizált gazdaságból mindenki részt szeretne hasítani, mindenki helyet keres a nap alatt, ahhoz hasonlóan, mint a gyarmatbirodalmak idején Németország. Azonban van egy nagy különbség. Ma nem a haderő, hanem a gazdasági erő, a rugalmasság, az együttműködési készség vezethet sikerre. Az olyan nemzetek, mint a magyar, amelyek tagjai szétszóródtak a világban, hatalmas emberi tőkével rendelkeznek, hiszen a hálózat kiépítéséhez rendelkeznek az alapelemmel, az egyénnel, aki képes részt venni a globalizált világ folyamataiban, hiszen már eleve két nyelven beszélnek, képesek kapcsolatot teremteni az anyanemzet és azon nemzet között, amelyben élnek, amelynek a nyelvét kultúráját a sajátjuk mellett ismerik. Tehát, ha átgondoljuk a perspektívákat, akkor az olyan hálózati államok mellett, mint az EU, az ebbe illeszkedő hálózati nemzeteké a jövő. Nem a territórium, a terület a fontos, hanem azon egyének száma, akik egy nemzethez tartoznak, legyenek bárhol is a világon. Azt viszont le kell szögeznünk, hogy ezeknek az egyéneknek el kell ismerniük az adott nemzethez való tartozást, mi több tenniük is kell ezért. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az olyan országok, ahol a belső kohézió felbomlik, és a közösségi lét formái felborulnak, ott kezdetét veheti egy olyan belső erózió, ami a nemzet leépülését eredményezheti. Történhet ez a versenyképesség, a nemzeti tudat leépülése által csakúgy, mint demográfiai okból. A működőképes nemzetpolitika célja nem lehet más, mint az ilyen buktatók elkerülése. Le kell számolnia a lineáris haladás eszményével, ami szintén a nemzetállam egyik ideája. Hullámzó, szerteágazó, folyamatosan változó vonalú, irányú fejlődést kell feltételeznie. Ha ez így van, akkor le kell számolni bizonyos illúziókkal. Ilyen a nemzeti lét determinált volta. Nem elrendeltetett, hogy egy nemzetnek léteznie kell. A történelem számos példát adott nekünk, amiből tudjuk, hogy a népek megsemmisülhetnek. A nemzetek, bár történelmi léptékkel fiatalnak tekinthetők, szintén eltűnhetnek. Ehhez csupán egy dolog elég. Ha egy adott nemzet képtelen olyan működőképes közösséget alkotni, amely közösség az adott korszak korszellemének kritériumait képes transzformálni úgy, hogy léte biztosított legyen. A mi posztmodern korunk kihívásaira a többközpontúság, diverzifikáció, a rugalmasság és az erőforrásokkal való takarékos bánásmód a válasz. Az olyan nemzetpolitikák, amelyek mennyiségi, nem pedig minőségi kritériumokra fókuszálnak, paradox módon, éppen a mennyiségi pusztulást idézik elő elsősorban. Tehát egy élhetetlen közösség, nemhogy gyarapodni nem képes, de pusztulásra van ítélve. Erre a problémára mutat rá a bevándorlás jelensége. Nem véletlen, hogy a mi térségünk nem célterülete a bevándorlásnak. Nem csupán a jólét hiánya ennek az oka, hanem az, hogy a kelet-európai kisnacionalizmusok, jellegzetesen paranoid élhetetlen közösségeket eredményeznek. Ez nem a nemzeti gondolat elvetését indokolja természetesen, hanem egy más típusú posztmodern nemzettudat megalkotását, amelynek alapja a sokszor emlegetett kultúrnemzet és az állam, nép fogalmak elválasztása a nemzet fogalmától, valamit a hálózati társadalom integrálása a nemzet építő stratégiához. Gondoljunk csak arra, milyen egyszerű lenne kezelni, mondjuk Szlovákiában a magyar kisebbség problémáit, ha ez a fogalom elválasztás megtörténne.
A magyar nemzetpolitika új útja: Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar nemzetpolitika nagy kísérlete, amely az államnemzet koncepciót akarta megvalósítani, Trianonnal kudarcot vallott, a jelenlegi államkeretet figyelembe véve pedig alkalmatlanná, hogy a magyar nemzetpolitika számára megoldást kínáljon. A magyar nemzet számára csak egy élhető közösség kialakítása, és egy olyan kultúnemzet koncepció jelenthet kiutat, amely támaszkodik az egyéb országokban élő magyarok tapasztalataira, mi több, ezeket innovatívan be is építi saját stratégiájába, azzal a céllal, hogy növelje a nemzethez tartozás presztízsét. A nemzetpolitikának fontos része a központi állami politika, de ennek elsősorban infrastrukturális szerepe van, semmiképpen nem ideologizáló, igazgató szerepe. Ha a nemzetpolitika állami öncéllá válik, ez visszatérést jelent az államnemzet koncepcióhoz, amely csak konfliktusgeneráló szerepet játszhat, semmi mást. Napjaink nemzetpolitikájának ideológiai alapjait csak és kizárólag a gazdaság és a kultúra adhatja. „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”, ahogy Széchenyi korát megelőzve definiálta. A nemzeti kicsinyesség torz kelet-európai válfaja, egy halálra ítélt koncepció, nem más, mint az egyéni boldogulás legfőbb gátja. Identitásunk megélésének lényege az, hogy ne más ellenére, hanem a magunk érdekében tegyük ezt. A félreértések elkerülése végett szó sincs arról, hogy a békés öntudatot összekeverjük a behódoló szervilizmussal, ami az elmúlt 60 évet jellemezte kis szünetekkel. Konfliktusok lesznek, hiszen elmaradott, államnemzet koncepciókat valló nemzetállamokkal veszik körbe a Magyar Köztársaságot, és ez önműködően generálja a problémákat. Jellemzően azokkal az országokkal sikerül tompítani az ilyen jellegű konfliktusokat, amelyek maguk is szembesültek ezzel a problémával (Szerbia, Románia). Ahol ez a szembenézés elmaradt, ott megoldhatatlan a helyzet. A magyar nemzetpolitikának rögzítenie kell azokat a sarokpontokat, amelyekre egy új nemzetpolitika épülhet. Meg kell határoznia, milyen azaz infrastrukturális jellegű állam koncepció, amelyre a nemzet tagjai támaszkodhatnak, bárhol élnek is. Azok helyett a funkciók helyett, amelyeket a globalizáció miatt a nemzetállamok elveszítenek, olyan új területeken kell megjelenni az államnak, mint a közösségi érdekvédelem, érdekérvényesítés. Ez kézenfekvő funkciónak tűnik, de nem az. Az állam hajlamos a bezárkózásra, a nemzetállam meg különösen. Hajlamos arra, hogy elfelejtse, a legfőbb feladata a nemzettel közösséget vállaló egyén szolgálata, támogatása. Ahogy Bibó írta, a mi térségünkben hajlamos minden nép elhinni a maga különleges voltát, amelyhez rögtön hozzákapcsolódik az a tudat, hogy különbek vagyunk ennél vagy annál a népnél, amely bizony súlyos provincializmushoz vezet, hiszen a tanulás képessége, az alkalmazkodás lehetetlen annak, aki csak a saját nemzeti kulturális beállítottságának felsőbbrendűségét képes felfogni. Ez egy kis nép számára komoly veszély. Ahogy az autarchia megvalósíthatatlan, úgy a saját kultúrába való bezárkózás is az. Egy hálózati államban a nemzetpolitika teljesen más irányt kell, hogy vegyen. Ismét csak a finn modellre tudok hivatkozni, ahol az olyan infrastrukturális területek, mint az oktatás, kultúra az, ahol az állam fajsúlyos szerepet játszik, de nem diktál, hanem szolgáltat. A jelenkor nemzetpolitikájában ezek azok a területek, amelyek kiemelten fontosak és a nemzet sorsát valóban meghatározzák. Fontos még megjegyezni, hogy ez nem jelenti az állam monopóliumát ezeken a területeken, inkább azt jelenti, hogy ösztönöz, finanszíroz. Az új nemzetpolitika végső soron konszenzusos terület, ahol a célok mindenki számára ismertek és elfogadottak. A magyar nemzetpolitika semmiben sem különlegesebb, mint a többi nemzet hasonló törekvései. A lényeg az, hogy érzékeljük azt a versenyt, ami ezen a területen zajlik. Minden nemzet annyira sikeres, amennyire képes magának az egyéneket megnyerni, hogy tagjai legyenek és tegyenek a közös célokért valamit. Magyarán képes gyarapodni, bevonni akár új tagokat is a nemzetbe, és lehetőleg minimalizálni azt a veszteséget, amelyet a nemzetből való lemorzsolódás jelent. Itt ismét csak fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a nemzet nem territoriálisan értendő, hanem világnemzetként. Minden magyar számít, ha nemzetről van szó. Úgy érzem, hogy a kettős állampolgárság például ebbe az irányba tett hasznos, de nem elégséges lépés. További lépések láncolata szükséges ahhoz, hogy a magyar nemzetpolitika egy sikeres, komplex programmá váljon, amelynek révén valóban meghaladhatjuk Trianont, és annak örökségét.
Mári László |
