2009. november 20.

Napjaink vezető témája a Sláger és a Danubius rádió frekvenciájának pályázata, melynek folyamán a vezető kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt delegáltjai egyetértésben fosztották meg a két nagy hallgatottságú rádiót a sugárzás lehetőségétől és juttatták új média cégek birtokába a két országos frekvenciát.  Miközben a konszenzus eme megnyilvánulását minden oldalról támadják „pártmutyit” emlegetve, azonközben a két nagy párt elégedetten dől hátra. A két szélsőség között, hol van az igazság?

A pályázat
A rádiók ügye alapvetően nem különbözik bármelyik eddigi média pályázattól, hiszen elvileg a pályázók egy ismert kritériumrendszer szerint a pályázataikra pontokat kapnak, és értelemszerűen a legtöbb pontot szerzők kapják a frekvenciákat. A legtöbb pontot érő elem a pályázatokban pedig nem más, mint a pénz. Nincs is ebben semmi meglepő, hiszen ismert, hogy Magyarország költségvetési helyzete Hunyadi Mátyás óta katasztrofális. Cél a bevétel maximalizálása, minden más szempont csak a „futottak még” kategóriába kerül. A minőség, a tapasztalat ugyan ér pontokat, de keveset. A pályázók természetesen ismerték a feltételeket és tudták, ki hová helyezi a hangsúlyt. Mindenki meg is tette a legfontosabb lépést, elkezdtek lobbizni, megerősítve a pozícióikat, hiszen elvégre is pártdelegáltak döntenek, tehát az informális kapcsolatokon keresztül gyakorolt befolyás többet érhet, mint maga az ajánlat. Ez, mint fő vezérfonál minden pályázónál szerepet játszott, mint utóbb kiderült a szivárgó információkból. Történt kizárás is, azzal az indokkal, hogy a pályázó olyan feltételeket vállalt, amelyeket tartani a jelenlegi piaci viszonyok között nem lehet (A nettó árbevétel 55%-a volt a megajánlott díj!). Némi ellentmondással ugyan, de másokat hasonló kondíciókkal, azaz a szakma szerint vállalhatatlan feltételekkel ellenben versenyben tartottak és ki is hirdették őket győztesnek a reális, de egyben rendkívül szerény ajánlattal bíró jelenleg is sugárzó társaságokkal szemben. Ezután következett az a felháborodás, amelyet a vesztes rádiók, generáltak elsősorban, és a vélelmezett osztozkodásból kimaradó politikai erők. A vesztes rádiók felhorkanása gyakorlatilag szót sem érdemel, tekintettel arra, hogy az ő hajdani frekvenciaszerzésük sem nélkülözte a furcsaságokat. Hiszen 1997-ben például a Sláger rádió tulajdonosa az alábbiakat írta a pályázatában:
„A Hungária Rádió napi 24 órás, teljes műsoridejében közszolgálati műsorszámokat sugároz.”
„A Hungária Rádió fel fogja térképezni a Magyarországon élő kisebbségi csoportokat és miután megállapítja igényeiket, hasznos információkat fog szolgáltatni nekik.”
„A Hungária Rádió a magyar közélet teljes spektrumát átfogó, a legváltozatosabb nézeteket bemutató műsorokat fog sugározni (..), hogy megértesse a közönséggel az aktuális politikai kérdések összetettségét.”
Vannak még furcsaságok, de az bizton látható ennyiből is, hogy korántsem lóg ki a sorból a mostani pályázat, mi több legalább bevétel szempontjából nem érheti támadás. Persze, ha betartják az ígéreteiket a pályázók. Íme az ajánlott díjak:
Ajánlott műsorszolgáltatási díj - 1. sorszámú jogosultság (adatok ezer forintban)

Ajánlott műsorszolgáltatási díj - 2. sorszámú jogosultság (adatok ezer forintban)

Forrás: http://ortt.hu/hirek.php?hir_id=461
Nagyon felszínesen ennyi a történet, amelynek nem a technikai, hanem a politikai vetületét szeretném megvizsgálni ebben a dolgozatban.

Amikor a politika beletenyerel
A jelenlegi politikai szisztéma egyik fő jellegzetessége, hogy a parlamenti pártok az élet minden területét úgymond maguk alá gyűrték és ez alól a média világa sem kivétel, sőt mondhatni extrém módon terhelt területről van szó. Ez egy túlpolitizált társadalomban, ahol egy mediatizált politikai kultúra az uralkodó, törvényszerű.
Hogyan is hagyhatnák azt a pártok, hogy azon a területen, amely meghatározza választási szereplésüket, ne az ő megállapodásaik legyenek a mérvadóak?
A válasz: sehogy. Ellenőrizniük kell a területet, ha nem akarnak a döntő pillanatban versenyhátrányba kerülni. Ennek ismeretében természetesen a szakértők, de csak az egyszerű nézők, hallgatók is hozzárendelik az adott médiumot valamelyik párthoz. A televíziózás világában ezek a hozzárendelések kristály tisztán nyomon követhetők, ellenben a rádiózásban eleddig ez csak kódolt formában jelent meg. Megjelentek utalások egy adott rádió irányultságáról, de ez az irányultság olyan direkt módon nem jelent meg, mint a vizuális műfajban. Voltaképpen a pártok és delegáltjaik a köztársasági elnöknek köszönhetően kerültek olyan helyzetbe, hogy ebben a műfajban is kijelölhessék a térfeleket. Ha kijelölték! Mert ugye homályos utalásokon kívül nincs bizonyítékunk arra nézvést, hogy az új szereplők vajon kihez állnak közel. Némi támpontot azért ad, hogy a két nyertes pályázó eddigi rádióinak - Lánchíd rádió, Café FM – irányultsága többé-kevésbé azonosítható, mint az őket birtokló társaságok tulajdonosainak irányultsága is. Az majd a jövőben, azaz heteken belül ki is derül, hogy ez a kapcsolat mennyire fogja direkt módon tematizálni az adott médium műsorait. Véleményem szerint csak áttételesen, hiszen mint tudjuk a busienss as usual elv érvényesülése politikai irányultságtól függetlenül érvényes! Az üzletnek pedig menni kell, ami két alapvetően zenei rádió esetén kissé nehézkes lenne direkt politikai üzenetekkel, mivel a célközönség finoman szólva is apolitikus. Felvetődik az emberben a kérdés, hogy miért nem örül ennek a megegyezésnek a közvélemény, miközben annyira vágytak arra, hogy más téren ez megvalósuljon? Politikai kultúránk konfliktusos mivolta annyira nyilvánvaló, hogyha megegyezés születik bárhol az gyanús? Valószínűleg van ebben egy jó adag igazság is, hiszen kézenfekvő a politikában hátsó szándékot feltételezni. Az lenne a furcsa, ha nem lenne. A kérdés az, hogy támadható-e a két párt, ha szabályozott körülmények között (tekintsük annak a pályázat lebonyolításának rendszerét) úgy érvényesítik elképzeléseiket, hogy nem sérül a költségvetés, ezáltal az adófizetők érdeke, mi több az állam jelentős bevételtöbblethez jut? A válasz első látásra feltétlenül a nem kell, hogy legyen. Ha egyszer létezik egy törvény, amelynek a keretei között egy ilyen megoldás lehetséges, és ezt a két döntési pozícióban lévő szervezet nem szegi meg, akkor igen furcsa megoldásnak tűnik az a kampány, ami a döntés ellen folyik. Mivel nem vagyok sem én, sem a pro-kontra megnyilvánulók minden információ birtokában, ezért azt kell, hogy mondjam az ügy megoldása akkor elegáns, politikailag is kulturált, ha a döntést a felek elfogadják, és a bíróságra bízzák annak eldöntését, jogszerű volt-e az eljárás. Kétségtelen hogy Majtényi László kifogásai korántsem utalnak elegánsan kivitelezett eljárásra, de amikor a két jelenlegi frekvencia tulajdonos hozzájutott a koncessziójához, ezt szintén nem lehetett elmondani, amint írtam. Az egyetlen kizárt pályázó sem véletlenül pereli az ORTT-t. Bíróságaink végtelenített perlebonyolítása miatt maximum több év után tudhatjuk meg mi is történt valójában. Tudjuk, ha egyszer a jelenlegi szolgáltatókat leváltották, akkor hiába nyernek pert évek múlva, addigra már kártérítésen kívül semmi egyébre nem lesz esélyük. Így, ha piacon akarnak maradni, a döntést még az elején kell megtorpedózni. A hallgatók, vagy akár a szélesebb közvélemény elutasítása természetesen ennél egyszerűbb. Sérelmesnek érzik, hogy a politika ebbe az ügybe is beletenyerel. Na de ki intézze ezt az ügyet, ha nem a politika? Nem azért választjuk a képviselőket, hatalmazzuk fel a pártokat az országos és a helyi ügyek intézésére, hogy ezt tegyék? Miért okoz felháborodást az, ha betöltik azt a feladatot, amiért voltaképpen léteznek? Ha pedig teszik a dolgukat, nem logikus-e a megegyezés?

A megegyezés kényszere
Több jó válasz lehetséges. Az egyik az, hogy míg a politika felszínét, a médiát a konfliktusok uralják, addig a háttérben minden olyan kérdés, ahol az ideológiai frontvonal nem mély, ahol önfeladás nélkül meg lehet egyezni, ezek a megegyezések az érdekek mentén haladva bizony meg is történnek. Ezek a kérdések a napi gyakorlati problémákat fedik, ahol a megegyezés nagyobb előnnyel jár, mint a mesterséges konfliktusgerjesztés. Volt erre már számos példa, gondoljunk csak a MOL védelmére. Ez a terep a szakpolitikusoké, akik egy nagyon is gyakorlati kérdést igyekeznek megoldani, tehát az ideológia itt csak akkor játszik szerepet, ha külső szereplők indukálják ezt, vagy a felek érdekei azt kívánják.
Erre is volt példa, a gyászos állampolgársági ügy 2004-ből. Mindenki emlékszik arra milyen elkeseredett ügy lett egy szakpolitikai kérdésből, amelyet egy külső szereplő a Magyarok Világszövetsége tett ideológiai, a politika első vonalába tartózó konfliktusgeneráló kérdéssé. Amint ez megtörtént az addig hallgatólagos egyetértés, hogy könnyítéseket lehet ugyan adni a határon túli magyaroknak, de állampolgárságot nem, szertefoszlott. Mindenkinek a maga ideológiája szerint fel kellett venni a megfelelő pozíciót és megkezdeni a maga kampányát. A következmények gyászosak voltak, mi tagadás. A kérdés a mai napig nem oldódott meg, de folyamatosan frusztrálja a közvéleményt.
Tehát az egyik jó válasz feltétlenül az, hogy a jelenlegi kérdést, azaz a rádiók frekvencia elosztását a pártok semmiképpen nem akarják bedobni a politikai arénába, külső szereplők pedig ezt nem képesek befolyásolni. Habár a tortaosztásból kimaradt pártok (MDF, SZDSZ) ezzel kitartóan próbálkoznak természetesen, mert ha mást nem is, de némi nyilvánosságot, esetleg szavazókat szerezhetnek.
További jó válasz lehet az, hogy a kényszer rávitte az egyik felet arra, hogy a várhatóan vesztes választás előtt olyan pozíciókat szerezzen, amely a hosszú ellenzéki évek alatt is biztosítja a területen megszerzett pozícióit. Itt nyilván az MSZP-t értem a vesztes fél alatt. A súlyos vereség közelgő réme nagy hajtóerő a megegyezésre, hiszen az ellenzéki évek hosszúra nyúlhatnak, és hátországra pedig szükség van a túléléshez. Ismerve a magyar politika hűbéri vonásait, itt sokszor arra is gondolni kell, hogy bizonyos embereknek hely kell. Nem jól hangzik, de ami az élet más területein domináns magatartásforma, az a politikában is megjelenik, ez törvényszerű. (Az SZDSZ-el, mint párt nem számolok ebben a helyzetben, hiszen gyakorlatilag felszámolódtak. Jól jellemzi ezt a képviseletében a szavazásnál tartózkodó médiatestületi tag.) A megállapodáshoz természetesen kell az a kilátás is, hogy a Fidesz gyakorlatilag a kétharmados többségért száll harcba, és ha önállóan ez nem is sikerül neki, amennyiben a baloldal ellen kíván tenni bármilyen érdemleges lépést, a majdan a parlamentbe jutó Jobbik támogatására bizton számíthat. Sőt az is elképzelhető, hogy három párti felállás esetén az MSZP karanténban fog politizálni minimum négy évet és semmilyen támaszra nem számíthat, csak azokra a már megkötött szerződésekre, megállapodásokra, amelyet a leendő, de még bizonytalan győztessel a választások előtt megkötött. Persze elképzelhető a két verzió kombinációja is. Azonban azt is látni kell, hogy a Fidesz, habár maga is meg van győződve saját győzelme elrendeltségéről, némi bizonytalanságot is érez, hiszen a kormányzás koránt sem édes teherként nehezedik majd a vállukra. Sok frontvonalon kell majd harcolniuk, ezért ahol lehetséges a megegyezés ott ezt idő előtt célszerű megtenni. Legkevésbé egy médiaháború hiányzik az új kormánynak.
További bizonytalansági tényező lehet a Jobbik. Bár egy igen pragmatikus alakulatról van szó, a két vezető politikai erő arról már most lemondhat, hogy közvetlen kontrollt gyakorolhat felettük. Hovatovább a Fidesznek attól kell tartania, hogy bennük kérlelhetetlenebb ellenzékre akad, mint a hajdani nagy ellenfélben. Önmagában a Jobbik kiszámíthatatlansága is egy nehéz feladvány. Vajon számíthat-e a Fidesz rájuk, ha az elengedhetetlenül fontos 2/3-os törvényeket módosítani akarják? Márpedig ez mindenképpen szükséges lesz, ma már nyilvánvaló. Ha pedig nem, akkor egyes ügyekben feltétlenül kell majd a régi ellenfél segítő keze. Márpedig ha így van, akkor ennek a segítségnek ára van és ára lesz. Mérlegelésre érdemes ez a szempont is.

A „köz” szava
A következő vizsgálandó kérdés az üggyel kapcsolatban, hogy jogos-e a közvélemény részéről a politika felé megnyilvánuló általános elvárás dömping, ami gyakorlatilag mindig ellentétes azzal, amit a pártok tesznek. Mint ebben az ügyben ezt láthatjuk is. Persze ez sarkos megállapítás, de azért közel jár az igazsághoz. Mint a bevezetőmben jeleztem, a pártokkal szemben folyamatosan hangoztatott elvárás, hogy működjenek együtt, legyen nemzeti egység az alapvető kérdésekben. Ezt természetesen soha nem definiálja senki, inkább afféle pusztába kiáltott szóként jelenik meg valamely véleményformálótól akkor, amikor valami olyan történik, amit a pártok logikusnak vélnek, és eszerint döntenek, ellenben a közvélemény másként gondolja. Ugyan ennek a magatartásnak az ellentéte is mondhatni gyakorlat. Ha létrejön egy megállapodás, azonnal pártmutyiról (borzasztó maga a kifejezés is) kezdenek beszélni. Én a jogosságát vagy jogtalanságát nem akarom kétségbe vonni, sem megerősíteni, de azt mindenképpen ki lehet jelenteni, hogy a politikát olyan negatív hangulat veszi körül, ami szinte törvényszerűen csak negatív olvasatot tesz lehetővé bármilyen irányú politikai cselekvés kapcsán. Ennek súlyos okai vannak, hiszen a politikát a bizonytalan pártfinanszírozás szinte belekényszeríti a folyamatos ügyeskedésbe, és az nyilvánvaló, hogy egy ilyen politikai élet olyan szereplőket részesít előnyben, amelyek nem rendelkeznek még felszínes erkölcsi aggályokkal sem, ha erről van szó. Ezt pedig a közvélemény érzékeli és jogosan háborog. Itt ismét egy új kérdés merül fel. Miért nem születik olyan irányú megállapodás, amely ezt a kényszert megszünteti? A válasz az, hogy ez a visszás politika kitermelte a maga szereplőit, akik nem tudnak a bőrükből kibújni. Fel kellene számolniuk azt a környezetet, rendszert, amit oly jól ismernek, és amit a kapcsolatrendszereik által mozgatnak, egy kétes egyensúlyi állapotban. Garantálja a sikert, de legalább is a járt utat, ami azért fontos dolog.
A közvélemény általános politika utálata minden ügyből negatív következtetést von le. Pedig a politika nem erkölcstelenebb, mint maga a társadalom. Igaz, nem is erkölcsösebb. A politika úgymond beletenyerel minden olyan ügybe, amihez hozzáfér, és ahol erre törvény adta lehetősége van, amit természetesen önmaga generál. A gyenge civil társadalom ebben képtelen korlátozni a politikát, ahogy az a politikai rezisztencia is ezt erősíti, amely paradox módon éppen azért erősödik, mert az emberek tehetetlennek érzik magukat. Nem marad más hátra, mint az elitek játéka némi bírósági procedúrával fűszerezve. Ismerős forgatókönyv nem csak rádió, hanem minden más politikai ügyben. Ez pedig nem is változik, míg a társadalom, a civil szféra megfelelő ellensúlyt nem képez a politikával szemben. Ez sajnos jelenleg nem lehetséges, hiszen az a kevés, amit civilszférának nevezünk, jórészt maga is a politika „szolgálólánya”. Hogy ez mennyire nyilvánvaló, az talán abból derül ki, amit a civil szféra jelenleg tesz ez ügyben. Nagyjából pro és kontra semmit. Akik megnyilvánulnak mind a politikai elit tagjai. Itt most eltekintenék az olyan nevetséges kezdeményezésektől, amiket a két vesztes rádió „sztárjai” indítottak, majd szabályos versenytárgyalás keretében megkezdték az új rádiók felé való navigálást. Azaz a „köz”szava ismét elhal, ha egyáltalán van, hiszen nincs senki, aki artikulálná. Persze vannak, akik maguk önként vállalják ezt a feladatot: a politikai pártok. Hiszen ez a dolguk, nemde?

Konklúzió
Hogy az ügynek mik a tanulságai és mik lesznek a következményei, az fogas kérdés. Tanulságos, azaz „ügyetlen” lebonyolítás, amit az ORTT bemutatott. Ami annak tekintetében különösen érdekes, hogy jogvégzett emberekről van szó. Pedánsabb ügyintézéssel a pályázat támadhatósága jelentősen csökkent volna. Persze kétségem sincs afelől, hogy a megállapodás kárvallottjai mindenképpen megtalálták volna a lehetőséget a kifogások hangoztatására. A per, ami várható, sokkal inkább az anyagi kárpótlások, mintsem a valós birtokolt jogok megvédésére szolgál majd. Az infrastruktúra, ami a jelenlegi szolgáltatók rendelkezésére áll, rádióik elhallgattatásával elemeire hullik.
Az idő a nyerteseknek dolgozik. Persze ez meglehetősen kétséges. Ismerjük azt az informális hatalmat, amivel a kormányzat és az ellenzék bír. Azaz a politika sikeresen vitte át az akaratát ismét, annál is inkább, mert valós ellenállás nem is volt. Hacsak Majtényi László partizán akcióját annak nem vesszük. Egy olyan testület döntött, amit maga a politikum generált a törvények értelmében, amit maga alkotott. A politika mögött pedig azok az üzleti csoportok állnak, amelyek az előnyökért cserében a hátországot biztosítják. Persze ez mindenütt így van, szó sincs hungaricumról. Az már a demokráciánk fejletlenségét mutatja, hogy nincs megfelelő civil kontroll, ami ennek legalább bizonyos ügyekben gátat emelhetne. Fontos tanulság még a jelenlegi médiaszabályozás tarthatatlansága, amelynek olyan irányú változása, amely a pártok szerepét csökkenti, kizárható. Mert nincs olyan párt, amely a saját lehetőségeit önmaga adná fel. Kényszerítő erő pedig jelenleg nincs. A következményekről már szóltam. A per hamarosan kezdetét veszi, a választási kampány előjátéka már most zajlik. A kis pártok maradványai jól kihasználhatják a két nagy összekacsintását, profitálhatnak ebből, ha képesek megfelelő üzenetté konvertálni a létező problémát. A legfőbb probléma, ami ennek gátat vethet a saját nem létező hitelességük. Hiszen jelenleg ilyen téren rosszabbul állnak, mint a két nagy párt. Valószínű azonban, hogy a nevető sokadik, a csalódott szavazókat eddig is „zsákoló” Jobbik lehet a haszonélvező.
A két vezető párt élve a lehetőségeivel, saját szája íze szerint rendezte azt a kérdést, ami terítékre került. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a jelenlegi politikai szisztéma logikája mentén pragmatikusan. Ha törvénytelenség történt, amelyet Majtényi László állít, akkor a bíróság majd dönt, vélhetően bölcsen. Azt pedig semmiképpen ne kérjük számon a politikumtól, hogy a döntést kiengedje a kezéből olyan súly nélküli, jobbára önjelölt szervezetek javára, amelyek például a média kuratóriumokat alkotják. Ahogy a jelenlegiek is a politikai pártoktól kapták a frekvenciáikat, úgy az újak is. Hatékony civil kontroll meg csak akkor alakulhat ki, ha létrejön egy olyan tulajdonos polgárság, amely képes hatékony civil szervezeteket alkotni, amelyek nem törnek politikai karrierre, ellenben képesek ellenőrizni a politikát olyan ügyekben, ahol lehetősége nyílik erre, és nyomásgyakorló erejénél fogva kiharcolja magának a jogot. Addig, amíg ez be nem következik, maradnak a politikai döntések, melyeknek a kontrollja a törvényesség lehet, és a döntésben résztvevők egymás iránti bizalmatlansága.

Források:
Szalai Annamária párhuzamos indoklása
http://ortt.hu/hirek.php?hir_id=459
Letöltés ideje: 2009-11-15
Tüske Ferenc: Hullámtér
http://www.visszaaradiohoz.hu/cikk.phtml?cim=hullamter.html
Letöltés ideje: 2009-11-15