Az utóbbi években elég sok szó esik a kettős állampolgárság bevezetésének szükségességéről a határainkon túli magyarok számára. Elemzésemben ennek a kérdéskörnek a hazai társadalomban elfoglalt szerepét és politikai kultúráját vizsgálom meg. Rövid áttekintést nyújt ezen dolgozat a történelmi gyökerektől a társadalomban kialakult sztereotípiákig és politikai reflexekig, valamint a kialakult értékek vizsgálatáig bezárólag, amelyek végső soron meghatározzák a kérdéskörnek a napjainkban kialakult megítélését.
 Bevezetés
Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a kérdés erősen vitatott, a politikában részt vevő táborok által erősen tematizált (pártcsoporttól függően túlzóan negatívan vagy pozitívan), de többnyire túlfűtött kérdéskörről beszélhetünk. Mint nagyon sok mindenre, erre a kérdésre is rávetül a politika árnyéka, így érdemes elszakadnunk a politikai értékítéletektől és elsőként visszatekintenünk a múltba. Mivel dolgozatomban a kettős állampolgárság társadalmi támogatottságát, politikai kultúrába való beágyazottságát célom vizsgálni, ezért a kérdéskör jogi és történelmi szerepét némileg háttérbe vagyok kénytelen szorítani.
Történeti áttekintés
Érdemes elöljáróban megjegyezni, hogy a kettős állampolgárság hivatalosan a kedvezményesen megszerezhető magyarországi állampolgárságot jelenti, hiszen a közbeszédben elterjedt „kettős állampolgárság” némileg tágabb értelmezési kategória.
 A számunkra tragédiaként megélt trianoni békeszerződés 1920-ban nagyon sok addig magyar állampolgár számára teremtett új, sorsfordító élethelyzetet. Az elcsatolt területek lakossága automatikusan elvesztette addig birtokolt magyar állampolgárságát, sőt Csehszlovákiában és a Szerb-Horvát-Szlovén Kiráyság területén 1910 utáni letelepülőknek még kérvényezniük is kellett új állampolgárságukat, amit ha nem kaptak meg, akkor magyar vagy osztrák állampolgárok maradtak.
Ugyan közvetve a trianoni békeszerződés nem kötelezte a magyar állampolgársági törvény megváltoztatását, így az 1921. évi XXXIII. törvénycikkely nem módosította az 1879-es L. állampolgársági törvényt. Az új határok közé szorított Magyarországon a közvélemény revíziópárti volt, a békeszerződést égbekiáltó igazságtalanságként fogta fel és egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni az új állampolgárságot szerzett egykori nemzetrészek elvesztését. Ez a természetes reakció alapvetően határozta meg a politikai szereplők hozzáállását a kérdéshez.
Fontos megjegyezni továbbá, hogy válságos időkben a nemzeti és hovatartozási kérdések felértékelődnek a társadalomban, amelyek némileg vagy teljes egészében háttérbe szorulnak kiegyensúlyozott, prosperáló korszakokban. Ilyen drasztikus társadalmi konfliktushelyzetben azonban a csoport hovatartozások szerepe felértékelődik.
A Horthy-korszakban leszármazással, törvényesítéssel és honosítással lehetett magyar állampolgársághoz jutni, a törvény gyakorlatilag mindenkit magyar állampolgárnak tekintett, aki egykoron azzal rendelkezett a trianoni határok előtti korszakban.
Érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy a magyar jogalkotás 1920-ig aképpen rendelkezik, hogy aki Magyarország területén él, az magyar állampolgár és visszahonosítható, aki onnan eltávozott. Ezt a jogfelfogást a békeszerződés következtében létrejövő új államrend nem tudja bevenni, a magyar államjog elbizonytalanodik, hiszen az új határokon kívülre került egykori állampolgárok nem távoztak sehová, nem mondtak le az állampolgárságukról, többségük nem kérelmezte az új, trianoni magyar állampolgárságot. Önakaratukon kívül állampolgárságot kényszerültek váltani. Az új állam jogi normáit a politikai türelmetlenség befolyásolta ezek után. A korabeli magyar társadalom természetes állapotnak tartotta a háború előtt visszakerült területek azonnali honosítását, ebben a kontextusban fel sem merülhetett ezzel szembemenő álláspont. A történelmileg együvé tartozás társadalmi hangulata uralta az országot a visszaszerzett területek visszahonosítása kapcsán.
A második világháború után
A második világháborút követően alapvetően az 1947. évi X. tc. volt az első változás, ez törvényesítette a korábbi náci befolyásra született törvényt, amely jogi keretet adott ahhoz, hogy meg lehessen fosztani egy állampolgárt az állampolgárságától, amelyet sajnos mindkét rendszerben alkalmaztak is. A későbbi 1948-as törvény teljes terjedelemben hatálytalanította a korábbi állampolgársági törvényeket, az állam szocialista rendszere gyökeres fordulatot hozott a határon túli magyar kisebbségek megítélésében - amely álláspontot megköveteltek, mint többségi véleményt a társadalomban is.
Innentől kezdve már nem volt benne a törvényben a visszahonosítással kapcsolatos törvényi részrehajlás azok felé, akiknek a felmenői magyar állampolgárok voltak, de ők már nem azok. A szocialista rendszer egyértelműen megkövetelte a társadalom kiállását osztály alapú, nem pedig (az amúgy a második világháború alatti jobboldali) a nemzeti alapú értékválasztás mentén. Az osztály alapú értékítélet pedig nem lehet tekintettel az olyan „elavult” fogalmakra, mint nemzet. A rendszer feladatának tekintette a hazai társadalom átnevelését ebben a kérdésben is. Mindeközben a szomszédos szocialista országok inkább a nemzeti alapokon álló szocializmus kiépítésére törekedtek és hiába volt hazánk azonos szövetségi rendszerben velük, a nemzetiségek kérdése kerülendő téma volt itthon, az utódállamok pedig minden eszközzel igyekeztek kiküszöbölni a kettős állampolgárság intézményét.
A Kádár-kor változó nemzeti kurzusa
1956 után (a forradalomban szerepet kapott a nemzeti alapú politizálás igénye, amely még inkább kerülendő volt ’56 után) a Kádár-féle magyar kormány nyitni próbált a szomszédos országok felé, ahol (Romániában és Csehszlovákiában) határozottan szabad kezet adtak a helyi beolvasztó politikának (a kisebbségi kérdést a magyar kormány a szomszédos ország belügyének tekintette és a nemzetiségekkel való bánásmódot megfelelőnek ítélte meg).
A kormány -értelmiségi nyomásra történő- álláspontjának változását a hatvanas évek végétől lehet feljegyezni, amikortól a vállalható nemzeti politika (határozottan és hangsúlyozottan a béke pártján) beépült a politikai diskurzusba. A hetvenes, különösen a nyolcvanas évek elnyomó diktatúrái (első helyen említve: Románia) a határon túli magyar kisebbségek felé fordították a hazai közvéleményt, azonban a könnyített állampolgárság megszerzésének ekkor még semmilyen társadalmi (és teszem hozzá politikai) követelménye nem állt fenn. Mindezt erősítette a bezárkózó politika, amely egyes esetekben ellenséges vagy jobb esetben irigy (a jugoszláviai viszonylagos jólétben és korlátozott szabadságban élő magyar kisebbség felé) vagy lenéző (szinte az összes szocialista országban élő magyarok szerényebb életkörülményei miatt) társadalmi attitűdöket vett fel. Mindez hatványozottan jelentkezett (politikai nyomásra) a nyugatra vándorolt tekintélyes létszámú, állampolgárságát vesztett magyar iránt.
A rendszerváltozás után: napjaink társadalmi megítélése
 A nézőpontok változása a rendszerváltozás hajnalán kezdődik. A megnyíló határok, szocialista rendszerek összeomlása, valamint az erősödő határon túli magyar üldözések érzékenyebbé teszik a társadalom politikailag aktívabb tagjainak meglátását a kérdésben, és az évtizedekig szándékosan háttérbe szorított „téma” a széles tömegek számára válik immár hozzáférhetővé. Az újonnan visszaszerzett szabadsággal élve a társadalom nyit a határainkon túl élő magyarság felé.
Ezt a természetes társadalmi igényt követte a politikai elit is, amikor 1993-ban új állampolgársági törvényt fogadott el az Országgyűlés. Az új törvény vegyes eredményt hozott: ugyan megszüntette az 1948-as kommunista állampolgársági törvényt, könnyítve adva vissza a kivándorolt magyar állampolgárságát, azonban nem tért vissza az 1948 előtti jogfelfogáshoz. Az 1920-as békével elszakított határon túli magyarok jogi „rehabilitálása” tehát sikertelen volt. A kérdést nem sikerült hatalmi eszközökkel megoldani, jogilag semmivel sem élvezett előnyt egy határon túlról érkezett magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, de külföldi állampolgárságú személy egy más nemzetiségű bevándorlóval szemben.
A dilemma az, hogy mutatott-e érdeklődést a kilencvenes évek magyar társadalma erre a kérdésre a rendszerváltás különböző nehézségei közepette. A társadalom meglehetősen fragmentált volt, erősen dolgoztak még a szocialista évtizedek által sulykolt, a kérdést szándékosan háttérbe szorító rugók, míg a társadalom másik része a magyar nemzetiségűek melletti kiállást a nemzethez tartozás alapjának tartotta.
Véleményem szerint a társadalom többsége közömbös volt ebben a kérdésben, a probléma megoldását nagyon sokan az európai integrációban vélték felfedezni.
Időközben a politikai erőtérben kétféle megoldási javaslat öltött testet: az egyik a státustörvény, a másik az úgynevezett kettős állampolgárság megadásával vélte a kérdést (ideiglenes vagy véglegesen) megoldottnak tekinteni. A két elképzelés között hosszú ideig tartó belpolitikai vita bontakozott ki, azonban érdemes megemlíteni, hogy Ukrajna nem ismeri el a kettős állampolgárság jogi fogalmát, Románia alkotmánya pedig korlátozza azt (közhivatali funkció betöltésének korlátozása kettős állampolgároknak). A megoldás, mint ahogy ismerjük a 2001-es státustörvény lett, amely nem végállomás, hanem első lépés volt (és óriási vitákat illetve indulatokat kiváltva bel- és külföldön egyaránt) a jobboldali kormány által megkezdett „nemzetegyesítés” sorában. A társadalmi megítélés nem sokat változott a kilencvenes évekhez képest, sőt nőtt azok aránya a hazai társadalomban, akik a kérdés végleges megoldását nem az indulatokat kiváltó státustörvényben, hanem a régió uniós csatlakozásában vélték felfedezni.
A kormányváltást követően a vita ismét fellángolt, felvetve egy kettős szintű állampolgárság bevezetését is. Ez pedig a külhoni állampolgárság volt, amely tartalmilag kevesebb jogokkal ruházta fel tulajdonosát, mint amivel egy teljes jogú magyar állampolgár rendelkezett. Maga az elnevezés sem pontos, hiszen a hatályos magyar jog nem ismer olyan entitást, hogy „külhon”. A kettős szintű állampolgárság jogrendje inkább egykori gyarmattartó országokra jellemző.
A nemzeti azonosságtudat egyik meghatározó eleme a mai magyar társadalom viszonyulása a határainkon túli magyar kisebbségekhez. A könnyített állampolgárság megszerzésének lehetősége ennek a társadalmi, politikai szocializációnak az egyik szegmense csupán.
 Napjaink
A kérdés politikai mezejébe a 2005. decemberi népszavazás lépett be, amely alaposan felkorbácsolta a társadalom megítélését a témában - sajnos az aktuális belpolitika erősen befolyásolta a vitákat. A társadalom a belpolitikai törésvonalak mentén szakadt ketté, a baloldal a kérdés elvetése mellett, míg a jobboldal a kettős állampolgárság nemzeti alapon történő támogatása mellett szállt síkra. Egy dologban értettek egyet a szekértáborok: a népszavazás felvetése hibás döntés volt. Mint ismeretes, a népszavazás nem mozgatta meg a szavazóképes társadalom negyedét sem, amely eléggé pontosan mutatja meg a többségi társadalom passzivitását.
 A baloldal amellett érvelt, hogy az egyoldalú és tömeges állampolgárság megadása felboríthatja a társadalmi ellátórendszereket és szülőföldjük elhagyására késztetheti határon túli nemzettársainkat.
A jobboldal a nemzeti összetartozás meghatározó kérdésének tartja a határainkon túli magyar kisebbségekkel való szoros kapcsolatot. Számukra természetes volt a feltétel nélküli, de egyedi elbírálás útján történő könnyített honosítás. Mindkét oldalra jellemző volt a nemzeti vagy jóléti demagógia kihangsúlyozása, az ellenfél megbélyegzése az erkölcsösség vagy felelősség vonalán.
Mint ahogy korábban utaltam rá, a társadalom többsége távol maradt a népszavazástól, ami eléggé hűen tükrözi a szavazóképes népesség passzivitását. Végső soron a népszavazás károsan hatott a nemzeti kohézió társadalmi szerepére, tekintettel arra, hogy ugyan az igenek győztek, de az alacsony részvételi hajlandóság semmire nem kötelezte az Országgyűlést. Az eredmény csalódást váltott ki a jobboldali szimpatizánsokban és a határon túli közösségekben egyaránt, növelte a társadalomban jelen lévő politikai szakadékot a két oldal szimpatizánsai között.
Mint ahogy láttuk, az utóbbi hónapokban elmozdulás következett be a két politikai oldal véleményében: a baloldal feltételekkel ugyan, de támogathatónak találja a könnyített honosítást. Azonban ez egyelőre még túl friss változás, csak idővel tudjuk megmondani, hogy a hazai baloldalban a nemzeti oldal irányzata erősödött-e meg vagy ezt a változást betudhatjuk a közelgő parlamenti választások kezdődő kampányának.
Mivel elég érzékeny területről van szó, ezért érdemes megjegyezni, hogy a kettős állampolgárság könnyített megadása nem kisebbség-jogvédelmi intézmény, nem is hozna jelentős változást a kisebbségvédelem és az esélyegyenlőség területén, de időleges (az, hogy helyes vagy helytelen egy másik kérdés lenne) választ nyújtana a demográfiai politikában. A könnyített honosítás nem tekinthető egyedüli megoldásnak a határon túli nemzetrészekre vonatkozóan, de eleve elvetendő elvnek sem szabad tekinteni. Célszerű ezt a kérdést a maga helyén, érzelmektől mentesen kezelni.
Bízzunk benne, hogy a társadalomban meglévő törésvonal hamarosan elolvad és átveszi a helyét az építő diskurzus és támogatható nemzetpolitika tárgyalása.
Felhasznált irodalom:
-Merre tart a magyar társadalom? : szociológiai tanulmányok a magyar társadalom változásairól és problémáiról / Andorka Rudolf - Lakitelek : Antológia Kiadó és Nyomda 1996
-A státustörvény : előzmények és következmények / szerk. Kántor Zoltán: 2002, Budapest, Teleki László Alapítvány.
Internetes anyagok:
http://www.mtaki.hu/docs/etnopolitikai_ ... 004_04.pdf
http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.h ... anyok.html
http://hvg.hu/itthon/20091007_uj_szdsz_ ... etkes.aspx
http://www.jogiforum.hu/hirek/21352
http://kitekinto.hu/karpat-medence/2009 ... enyek&s=hs
Török Tamás
|
